Angyali hívószó: 1. Fejezet

Első fejezetnek lehet, hogy rövid, de elég információ van benne,

ami felkeltheti az érdeklődésed, hogy tovább olvasd.

Ez a történet nem azét került fel a blogra, hogy "rajongókat" szerezzek.

Egyszerűen az írás a mindenem és akkor is írom ezt a történetet, ha nem olvassák.

Mayának üzenem, hogy jó helyen jár és írjon kommentárt! XP

By : Iliana

A nők élete nem könnyű, ezt senki sem cáfolhatja. De az amiken én már keresztül mentem sokkal rosszabb, mint amit egy korombeli lánynak meg kell tapasztalnia. Bár nem mintha abban a neveltetésben részesültem volna, minta lányok a suliban, vagy az engem körülvevő emberek 99%- a. Bármit megadnék, hogy olyan lehessek, mint a csajok többsége, de az életemen nem tudok változtatni, mert akkor a szüleimnek mondanék ellent,  amit nem tehetek, bármennyire is szeretném néha...Csakhogy ha megtenném, az őseimre hoznék szégyent, amit nagyon nem szeretnék. Generációk óta, magas rangja volt a családomnak, amíg egy nő színre nem lépett és el nem törölt minden jó cselekedetünket -vagy 100 évvel ezelőtt. Ezért nevelek úgy a szüleim, ahogy. Hogyha egyszer eljő az idő, újra magas ragba emelhessem a Hope családot és ismét úgy tiszteljenek, ahogy kijár. Na persze. Ha a középkorban élnénk, talán úgy lenne. Mindegy. Már beletörődtem a sorsomba és abba, hogy a szüleim túlságosan is óvnak mindentől és annyira megbíznak bennem, hogy képesek rám bízni a bátyámat. ( Ez azért már túlzás egy csöppet...)


- Miss Hope!- egy éles női hang ragadott vissza a valóságba. - Bevallom, szépek a sorminták a füzetében, de a tananyag még mindig fontosabb. Ha kérhetem kevesebbet álmodozzék és többet segítsen a társának.- pillantott Mrs Godfry a padtársamra, Edenre. Aranyos srác a maga módján. De ha valaki segítséget kínál fel neki, alamuszi nyuszit megszégyenítő gyorsasággal húzza el a csíkot. Már megszoktam, hogy a leghúzósabb helyzetekben is kimagyarázza magát a házim lemásolásában.
  Nem törődöm módon toltam elé e füzetemet, hogy lemásolhassa a feladat megoldási képletét. Elkerekedett szemekkel bámulta a füzetemben a másodfokú egyenlet megoldásának levezetését. Mit mondhatnék, a matematika az egyik erősségem. Szín ötös vagyok belőle, és mivel negyedik órája vesszük ezt az anyagot, már a csengetés utáni tizedik percben kész volt a feladatom.
- Sajnálom, de...- kezdett bele a kifogásába Eden, de amint felé fordultam a torában akadt a folytatás és gyorsan átfogalmazta mondanivalóját.- ... nem tudom eléggé meghálálni a kedvességedet.
- Ha a tanár nő kérdezi, segítettem megoldani. - fordultam el tőle és a padomat kezdtem firkálgatni. Mostanában ez lett a mániám. Ha unatkoztam rajzolni kezdtem és mivel a füzetem épp nem volt kéznél muszáj volt a sima, fényes asztalfelületet választani. Hiába tudtam, hogy a tanár nő óra után bent tart, hogy lemossam a padot, mint az utolsó három alkalommal eddig. Amikor feleszméltem,  hogy mit is  rajzolok már késő volt. Megszólalt  a csengő jelezve az óra végét.
- Következő órán befejezzük. Elmehetnek ... kivéve...
- Engem.- suttogtam Edennek.
- ... magát Miss Hope.
  Eden halkan felkuncogott és elkezdett pakolni. már vártam mikor jön a tanár nő az asztalomhoz, hogy megnézze mit alkottam a mai óráján, de a helyén ült és a jegyzeteit rendezgette.
- Az ajtóban megvárlak.- köszönt el Eden.
- Sietek.- sóhajtottam. Összerámoltam a felszerelésem és elindultam a tanári asztalhoz. Automatikusan nyúltam a szivacsért, de nem kaptam meg. Mrs Godfry helyette egy vaskos mappát nyomott a kezembe egy mosoly kíséretében.- Elnézést tanár nő, de ez mi?

- Tudtommal ez egy mappa, amit fontos iratok tárolására használunk. 

- De miért kell ez nekem?

- Új diák fog az ön osztályába járni és gondoltam maga a megfelelő, hogy felzárkóztassa a fiatalembert. És mivel ilyen lelkesen nyújtotta a kezét, gondoltam előre is beleegyezett. Tudom, hogy mennyire kötelességtudó, ezért is merem rád bízni.

- Oh. Értem. Ez csak a matematika anyag?

- Természetesen.

- Rendben. Öhm. Mikor kell elkezdeni a ... korrepetálást?- Uhh. Ez szörnyen hangzik az  én számból. Egy teljesen idegen fiút kell felzárkóztatnom. A saját szabadidőmből. Klassz!

- Felhívom a szüleit, hogy ma délután küldök egy diákot. Remélem megfegyelmezi a bátyját és azokat a vadállatokat a hátsókertben.

- Nem vadállatok. Még a légynek sem tudnának ártani.- morogtam. Senki nem érti meg azokat az állatokat. - Viszont látásra Mrs Godfry.- fordítottam hátat és kisiettem a teremből. Egyenesen az ebédlő felé tartottam. Ne akartam még többet hallani a kedvenc állataimról. Főleg azt nem, hogy vadak. mindenki így vélekedik róluk, pedig soha senkit nem támadtak még meg eddig. 

  Az ebéd olyan csendesen telt,mint még soha eddig. A lányok néha megkérdezték min húztam fel magam, de mindig kitértem a válaszadás elől. Csak a mai napot éljem túl...

  Pont végeztem, amikor a iskolarádió közölte, hogy várnak az igazgatói irodában. Ennél vörösebb biztos nem lehettem volna még akkor sem ha paradicsomot nyomnak az arcomba. A  vicces az volt, hogy nem tudtam miért keres az igazgatónő. 

  Az ajtóban állva várt rám az igazgató. Félve léptem be a dolgozószobába, pedig tudtam, hogy semmi rosszat nem tettem. Mégis furcsa volt tudatlanul belépni ide.

- Az jutott a fülembe, hogy te fogod korrepetálni az új diákunkat.

- Igen, így van.

- Édesanyád hívott, hogy menj haza. Gondoltam akkor elküldöm a felszerelést, amire a fiatalúrnak szüksége lesz.- mutatott az asztala szélén fekvő táskára.- Azt is tudom, hogy az autód a testvérednél van, szóval felajánlhatnám az én autómat.

- Ezt nem lehet.- ráztam hevesen a fejem.

- Dehogy nem. - nevetett fel hangosan. Ebben a percben legszívesebben elsüllyedtem volna.

- Miért nem viselkedhetünk úgy mint tanár és diák? - nyögtem fel hangosan. Megértem anyát, hogy ide íratott be, de miért kell pont a nagynénémnek lennie az igazgatónak? 

- Csak azért nem tudja senki, hogy rokonok vagyunk, mert férjhez mentem. Attól én még a nagynénéd vagyok, drágám.- drága a te tudod mid. Kevés hiányzott, hogy most azonnal felálljak és ott hagyjam, de nem akartam feltűnést kelteni. Inkább szép lassan felálltam, elvettem tőle a kulcsokat meg a táskát és elindultam a hátsó garázs irányába, ahol a fehér, csillogó Mercedes-e parkolt. Bedobtam hátra a cuccokat, és bemásztam a volánhoz. Gyorsan indítottam, kifaroltam az útra és hazafelé vettem az irányt.

  Imádom Daytona Beach- et, csak az a baj, hogy itt mindenki ismer mindenkit kivéve én. Négy éve költöztünk Floridába, de még a szomszédaink nevét sem jegyeztem meg. Egyetlen dolog miatt örülök, hogy ideköltöztünk. A házunk mögötti farkasok miatt, akik- hiába van mögöttünk a tengerpart és mérföldekre tőlünk a legközelebbi erdő- minden alkalommal, amikor kint vagyok a kertben megjelennek és kikövetelik maguknak a figyelmem. Főként egy világosbarna példány, aki majdhogy nem az őrangyalom. Úgy vigyáz rám, ahogy senki ember a világon. Minden mozdulatomra odafigyel, csak akkor távozik ha én is és ő az egyetlen aki megérintette a szívemet. Természetesen nem szerelmes vagyok belé, hanem egyszerűen nem tudnék élni a közelsége nélkül most, hogy már az életem egyik darabkáját alkotja. Ő az én farkasom, az én angyalom.