Angyali hívószó: 10. Fejezet

Hoztam is, ahogy ígértem. De mielőtt mindenki belemerülne az olvasásba, szeretnék valami mást is mondani.

Ezt a fejezetet, egy új olvasómnak szánom, akit nem is olyan régen ismertem meg.

A fejezet mellé egy rövidke idézettel kedveskednék Lyssa -nak, aki soha nem megy sehova barátnője nélkül.

És akkor az idézet:

„ Az igazi barát az, aki ha nevetsz, veled nevet.

Ha sírsz, letörli a könnyeidet és megvigasztal.

Ilyen embert nem lehet pénzért venni,

annál inkább, ellenségeket szerezni.” 
:D

A bevezetés után most a történet. Jó olvasást kívánok mindenkinek.

Iliana

***

- Asszem, eltévesztette a házszámot. Halvány lila gőzöm sincs miről beszél, legyen bárki is maga. Lehet, hogy ismer, a városban sokan emlegetnek, de egyet megmondok. Én soha életemben nem láttam önt. – a szavak megállás nélkül csak folytak belőlem. Segélykérőn pillantottam Danielre, de ő Cassie –t bámult. Mit lehet tenni, ő is férfiből van és elég szemre való egy nő. De nem hittem volna, hogy cserben hagy ilyen pillanatban.

- Nem, Cathrine. Nagyon jól ismerlek, nem csak a nevedet hallottam, ahogy azt gondolod. Barátkozz meg a gondolattal, hogy ki vagyok én és, hogy miért vagyok itt veled. – nézett rám komolyan. Pislogás nélkül meredt az arcomra, mióta csak egymásra néztünk. Kezdett sántikálni nekem ez a dolog, amikor újra megszólalt. – Tudni illik, Luna, a ho…

- Ennek még korán sincs itt az ideje, Cassie! – vágott a szavába Daniel. Úgy látszik végre magához tért. Természetesen pont akkor, amikor jobb lenne, ha csendben maradna, mert érdekel, amit a nő mond. - Úgy gondolom, ez nem a te reszortod, hanem másé. Akkor hát hagyjuk rá a dolgot.

- Ismerősnek tűnsz. Mondd csak, mi a neved fiatal ember?

- Daniel Fraser. – felelte egyszerűen, mégis kihallatszott némi él a hangjából. - Meglátásaim szerint, jól tudod, hogy ki vagyok és miért vagyok a lánnyal. Jobbnak látom, ha most elmész.

- Daniel. Igen. Figyellek már egy ideje téged is. Csak azt nem értem, miért teszel olyat, amit a szabályok határozottan tiltanak. Te is jól tudod, mi a következménye a tetteidnek, mégis tovább hajtasz és utánad az özönvíz. – Cassie végig mérte Daniel –t tetőtől talpig, majd egyenesen a szemeibe nézett. – Egyébként pedig tudhatnád, hogy én nem megyek sehová a védencem mellől. Nem mehetek el. Ez is egy igen fontos szabály, bár téged azok nem nagyon zavarnak. Keresztül hágod mindegyiket, amely az utadba kerül. Miért is tennéd azt, ami a kötelességed?

        Mi van?! Valaki elmagyarázhatná végre, hogy mi folyik itt, mert egy szót nem értek ebből a hablatyból. Lehet, hogy nem is az én nyelvemen beszélnek.

- Várjunk egy percet. – szóltam közbe. – Bocs, ha olyan dologba szólok bele, ami nem rám tartozik, de mi a fészkes fenéről van szó?! Egy szót sem értek az egészből, szóval lennétek oly kedvesek és beavatnátok engem is? – adtam hangot gondolataimnak.

- Már mondtam. Majd ha eljött az ideje. – fordult hozzám Daniel és a kezem után nyúl. Mielőtt azonban elérhetett volna, egy másik kéz elrántott az ellenkező irányba. Cassie erős keze kulcsolódott vékony csuklómra és nem is engedte el azt.

- Épp itt az ideje, hogy tudomást szerezzen a körülötte történtekről. Ha kell én magam mondom el neki itt és most. Gondolod, hogy nagy erőfeszítésbe kerülne?

- Itt a következő bökkenő aranyom. – szólt Daniel cinikusan. – Te is megfeledkeztél valamiről. Mivel nem a te feladatod, meg se mukkanhatsz ezzel kapcsolatban. Azzal bizony nem szabályt, törvényt hágnál át. Így viszont én mondom meg mikor jött el az idő mindehhez.

- Kifutsz belőle, Daniel… És akkor már nincs vissza út. Jól jegyezd meg, nem állhatsz a sorsának útjába. – sziszegte a fogai között a nő. Kemény vonásai meg se rezdültek. De ami még ennél is jobban érdekelt, hogy miről volt szó. Olyan érzésem támadt, mintha más nyelven beszélnének. Hallottam a szavakat, de mégsem értettem. Aztán amikor mindketten elhallgattak, értetlenül kaptam a szemem Cassie –ről Daniel –re. Egy pillanatig mindketten idegennek tűntek számomra, végül Daniel rám kapta tekintetét és a fejével a házunk felé intett. Remegő lábakkal haladtam el Cassie mellett, pedig semmi felni valóm nem volt.

        Előkotortam a virágcserépből a kulcsot - mivel a cuccomat a suliban hagytam még reggel. Betessékeltem a srácot és visszanéztem a vörös autóra és tulajdonosára. Még mindig szoborként állt a járda szélén, mint akit odaragasztottak. Zöld szemei megvillantak, amikor Daniel megfogta a karomat és bentebb húzott az előszobába, hogy becsukhassa az ajtót.

- Mi volt ez az egész? – kérdeztem, mikor rátaláltam a hangomra. Leültem az egyik nappaliban álló fotelba, míg Daniel fel-alá járkált előttem, magában morogva valamit, amit én nem érthettem.

- Adj egy percet kérlek. – állt meg felemelt mutatóujjal.

- Kettőt is kaphatsz, ha elmondod végre ki ez a nő, mit keres itt és mikor hajlandó távozni.

- Cassie Louray, a védelmeződ és soha nem megy el.

- Akkor most olyat mondj, amit még nem tudok. – kértem újra, ezúttal már sürgetőbbe.

- Találkozzunk egy óra múlva a városi parkban. Itt nem mondhatom el. Túl közel van az a nő. Megpróbállak rávezetni dolgokra, de csak akkor, ha nincs melletted Cassie. Túlságosan fontosnak tartja a feladatait.

- De akkor már sötétedik. Kétlem, hogy a szüleim elengednének, pont ma. Elvesztettünk egy családtagot. Anya egyik szülőjét. Gondolod, hogy örülnének, ha ellógnék?

- Mondd azt nekik, hogy ma nálam tanulunk. Komolyan találkoznunk kell ma este. Egy óra múlva a parkban. Vagy jössz magadtól, vagy elviszlek én. – fenyegetőzött sötéten. – Szabadon választhatsz.

- Jó, megyek. De minek olyan sürgősen? Ennyire fontos lenne?

- El nem tudod képzelni mennyire fontos. Szóval egy óra múlva…

        Nyitódott az ajtó és anya lépett be rajta, duzzadt, vöröslő szemekkel. A szempillái összeragadtak, az arca még nedves volt sós könnyeitől.

- Anya. – szaladtam hozzá és szorosan megöleltem. – Annyira… sajnálom. Nem bírtam… ott maradni. Én… Ellógtam az óráimat. Daniel hozott haza.

- Semmi gond kicsikém. Nekem is épp ugyanúgy fáj, mint neked. Megértelek. Mindig megértelek téged. – zokogta a vállamra hajtva fejét. – Megvizsgáltattam magam. - szipogta elhaló hangon. – Ezt kérte tőlem. És holnap megkapom az eredményeket. De azt mondták, hogy mivel ennyire későn jelentkeztek a tünetek és ilyen sokáig küzdeni tudott ellene, valószínűleg itt megszakadt a kór. Csak azt nem értem, ha anyának már nem volt igazán erős, akkor miért csúszott még bele, és én miért nem…

- Ugyan anya. Ez… el fog múlni. Az idő mindig mindent begyógyít. Ha el nem is tüntet, elhomályosít. – soha nem hittem volna, hogy valaha én fogom megríkatni anyát, de a megnyugtató szavaim pont az ellenkező hatást érték el, mint aminek én azokat szántam.

- Anya is ezt mondta… – sírta és arcát kezeibe temetve lerogyott a kanapéra. – Nem hiszem el, hogy vége…

        Ellágyulva néztem rá. Megsimítottam a haját és elindultam a konyhába, készíteni neki egy bögre teát. Az ajtóban megálltam még Daniel -nél és megráztam a fejem, befejezetlen mondatára válaszolva. Nem hagyhattam most itt anyát.

- El kell jönnöd. Tudom, hogy ez is fontos, de az még fontosabb. Sajnálom. Találkozunk a parkban. – azzal mellettem elsétálva távozott.

Két bögre forró teával a kezemben kiegyensúlyoztam a nappaliba és leültem anyával szemben. Vékony ujjaival görcsösen szorongatta körbe a bögrét. Mintha csak ott lelne támaszt.

- Tudsz vezetni ilyen állapotban? – kérdezte a padlóra szegezett szemekkel.

- Igen. De hova szeretnél ilyenkor menni? Mindjárt hat óra. – pillantottam a faliórára. Megborzongtam az idő múlásának gondolatára. – A városban lassan minden bezár.

- Nem boltba vagy szórakozó helyre akarok menni. Anya házához. El kell hoznom valamit, amit neked szánt. Csakhogy ebben az állapotban nem merek volán mögé ülni.

- Nem kell elmenni sehová. – Flora nadrágjának igen szűk volt a zsebe, de sikerült előráncigálni belőle a nyakláncot. Belefektettem anya remegő kezeibe és lesütött szemekkel hozzákezdtem a mesémnek. – Jeremy… átvert engem. Végig a legjobb barátnőmmel volt együtt. Megtudtam egy-két dolgot reggel és nem bírtam ott maradni az iskolában. Elmentem nagyi házához és megtaláltam ezt abban a szobában, ahol mindig nála laktam nyaranta, mielőtt ideköltöztünk volna. Akkor találtam rá a levélre és onnan tudtam meg mindent. Hogy már… nincs többé. Ezért sütöttél reggel palacsintát. Hogy előre felkészíts. Már világos volt minden. – az utána történteket inkább nem említettem meg neki. Nem kell, hogy miattam is aggódjon.

- Hmm… Amikor annyi idős voltam, mint most te, anya megígért, hogy ha majd eljő az ideje, megkapom. Természetesen Lena is szemet vetett rá. Elvégre a húgom és ami nekem volt az neki is kellett. Az év végi bálra készülődtünk, amikor Lena elvette anyától a láncot és elment vele. Le is bukott. Sírva jött haza, hogy elhagyta. Anya nagyon megbüntette és nem sokkal utána elárulta, hogy nem azt a nyakéket vitte el, hanem egy nagyon hasonlót. Mert az eredetit soha nem vette le. Egyetlen percre sem. Lena -nak utána nem is kellett a nyaklánc. De nekem megígért, hogy megkapom. De nem kaptam meg. Azt mondta, nem én vagyok a méltó viselője és nem is a húgom. – halvány mosoly jelent meg az arcán. – Aztán megszületett Cristopher. Nem hittem volna, hogy lehetséges, de anya nem is akarta tudni, hogy van egy unokája. Nem mondta el, hogy miért zavarja, de valahol legbelül éreztem az okot: Ő azt akarta, hogy lányom legyen. Nem tudtam a miértjét és nem is akartam tudni. Csak zavart, szörnyen zavart, hogy nem nézet rá a fiamra. Viszont amikor megszülettél és közöltem vele, hogy lányom született, majd szétvetette az öröm. Te voltál az ő választottja. Mikor egyéves lettél, azt mondta te leszel az, aki ezt örökli majd tőle, amikor eljön az ideje. – felemelte a nyakláncot és megkerült. Előre vezettem a hajamat, míg ő a nyakamba akasztotta. – Büszke vagyok rád. Tudom, mindennek eljön a megfelelő pillanat, de azt hiszem te voltál anya számára a támasz. Benned bízott a legjobban. És nem fáj kimondani, de te voltál az ő igazi lánya. Mert akárhogy igyekeztem, nem érhettelek el. Nem lehettem ott melletted mindig, amikor szükség volt rám, és ő helyettesített engem. Én csak bíztam benned és támogattalak. Ott voltam a háttérben és figyeltelek, de többet foglalkoztam a munkámmal, mint a lányommal. Bevallom, anya volt az, aki téged eddig felnevelt. És megígértem neki, nem hagyom, hogy ez kárba vésszen. Folytatom, amit elkezdett, és igazi édesanyád leszek. Ahogy lenni kellett volna eddig is. Ígérem. – fogadta és szorosan átölelt. A szeretet, ami elárasztott, jobb volt bárminél. Most éreztem igazán, hogy van valaki, aki mindig mellettem áll és védelmez. A tudat, hogy a nagyi úgy szeretett, mint a lányait talán soha, megnyugtatott. Bízni tudtam abban, hogy lesz szebb jövő így, hogy nincs mellettünk az, aki maga volt a megtestesült szeretet. Mert akármi is volt az oka annak, hogy én voltam, aki összehozta „anyát és lányát”, mindig nagyi volt a családunk szíve. Élhetünk egymástól bármilyen távol, akár két külön, egymástól elzárt világban, Ő mindig velünk marad. Itt hagyott magából egy darabot, ami összeköt bennünket. Történjen ezután bármi, együtt maradunk.