Angyali hívószó: 9. Fejezet

Megígértem hogy hozom, itt is van. Kicsit megkésve ugyan, de összehoztam.

Nem is rabolom tovább azt a bizonyos drága szabadidőt! 

Jó olvasást, szavazzatok és komizzatok.

Üdv: Iliana

Életem egyik legszörnyűbb napja a mai és a világon senki nem áll mellettem, hogy támaszt nyújtson. Akinek kiöntöttem lelkem, szívem, most nevetve gondol vissza az együtt töltött időre. Akiben a legjobban megbíztam, valójában soha nem volt igazi barátom. Egy zsinórokon rángatott bábu vagyok, semmi más. Mindvégig csak a hazugságoknak éltem, észre sem véve az igazság apró szikráit, melyek szinte az orrom előtt izzottak.

De a legnagyobb, legfájóbb csapást még most sem tudom elhinni. Kezemben a levél és az apró, fehér ékszeres doboz, amit még ki se nyitottam. A tudat, hogy a nagyi nincs többé, egyszerűen meg akart fojtani. Az egyetlen ember, akire egyszerre néztem fel és bíztam meg, feladta a küzdelmet, amit huszonöt évig vívott, a kórral szemben. Legyőzöttnek éreztem magam. Elhagyottnak.

Álltam a szakadó esőben, szemben a tengerrel. Gondoltam rá, hogy egyszerűen belegázolok és addig úszok, míg végül el nem fogy az a kevés levegőm, amit zihálásom közepette sikerült belepréselnem. De végül elvetetem az ötletet. Nem volt erőm egyetlen lépést sem tenni. Csoda, hogy egyáltalán a lábaim elbírnak és nem csuklanak össze alattam. Az is felötlött bennem, hogy balesetnek tűnne, ha a közeli sziklaszirtről vetném le magam. De aztán ezt is hanyagoltam, mivel nem vagyok még nagykorú és a szüleimet tennék felelőssé. Hisz ki az aki ilyen időben „kirándulni” megy a szirtre?

Mély lélegzetet vettem. Ujjaimmal jobban megszorítottam az apró dobozt. Nem lehet az enyém, ha nem kaphattam meg attól, aki eddig birtokolta. Tudtam jól mi van a dobozban. Nagymama mindig hordta. Ott lógott a nyakában, soha, egyetlen pillanatra sem vette le. Mindig félt, hogy eltűnik és megígérte, hogy én öröklöm majd tőle. De nem ilyen hamar. Nem ilyen körülmények között. Nem úgy, hogy ő már… halott. Felemeltem a kezem és dühösen a vízbe hajítottam.

- Nem lehet, az enyém. – zokogtam. Másik kezemből puhán kicsúszott az elázott papírlap. „… ha ránézel, én jussak eszedbe…”

- Mit tettem…? – könnyektől és az esőtől eláztatott arcomat törölgetve indultam el a partról, egyenesen a víz felé. – Nagyi…

        Megiramodtam és a tengerbe szaladtam. Kezemmel végig az iszapos talajt simítottam, hogy megtaláljam az ékszertartót. Az utolsó kézzel fogható emlékem róla és én csak úgy eldobom, mint egy koszos rongyot. Lebuktam a víz alá, annyi levegővel megtöltve a tüdőm, amennyivel lehet. Egyre mélyebbre úsztam, a ruháim szorosan testemre simultak, körém tekeredtek. A víz sötét volt és nagyon hideg. Gondolatban vacogni kezdtem. De mindent legyűrve még tovább mentem. Meg kell találnom! Muszáj, hogy meglegyen!

        És akkor megéreztem. Az ujjaim hegye valami puhát és selymeset tapintottak. Egy utolsó erőfeszítéssel két kezem közé szorítottam.

        A levegőm fogytán volt, az izmaim megmerevedtek a jéghideg környezetben. Végül már meg se próbáltam a felszínre úszni. Lebegtem. Hagytam, hogy a víz egyre csak sodorjon. Nem volt erőm küzdeni, nem volt értelme küzdeni. Engedtem magamnak, hogy egy utolsó kép még a szemeim elé táruljon. A parton időző farkasok falkája és Daniel sötét sziluettje a naplementében. Aztán mindezt elengedve, a gondolataim tovasodródtak, üresen hagyva a testem. Elhagyott az élet, könnyűnek éreztem magam, gondtalannak. Meghalni sokkal, de sokkal könnyebb, mint élni. Nem láttam, nem hallottam, nem éreztem. A gyász és a fájdalom nem volt többé. Csak az élettelen, üres test, amit valaha uralni tudtam.

        Hát ennyi volna? Ilyen könnyű? Fájdalmak és küzdelmek nélkül.

*

- Cathrine? – szólított egy lágy, dallamos hang, valahonnan a közelből. Csak képzelődök? – Istenem. Ez nem lehet igaz.

- Csinálj vele valamit! Nem engedheted, hogy meghaljon! Tudod, hogy szükségünk van rá. – egy ismeretlen női hang biztatta a másikat. Arról nem volt szó, hogy hallucinálni fogok mielőtt meghalok.

- Nala, én igyekszem, de mintha feladta volna. Gyerünk Cathrine! Lélegezz! – a víz alatt? Ki ez az ép elméjű?! Mert abban tökéletesen igaza van, hogy feladtam. Nem akarok lélegezni, mert az a létezés egyik feltétele. Én pedig azt már nem akarom. – Hol késik már az a félnótás?

- Alan! Nala! Mi tört… Cathrine… – Daniel?!! Szóval meghaltam. Már biztos vagyok benne, hogy halott vagyok. – Uram atyám! Mit csináltatok?

- Még hogy  mi?!! – sipította a nő. – Te vagy az, aki nem vagy itt időben! Én figyelmeztettelek, de te rám se bagóztál! Valamiért úgy gondolja az élete semmit nem ér…

- Azt kérdeztem mi történt, nem pedig a mesédre vagyok kíváncsi. Most inkább… menjetek. Innen én átveszem.

        Egy hideg érintésre lettem figyelmes az arcomon. Lágyan végig simított a járomcsontomon, majd lefelé indult a nyakamon. Puhán érintette ujja hegyével a kulcscsontomat, végül megállapodott a vállamon. Óvatosan felemelt és olyan volt, mintha az ölébe fektetett volna.

A következő pillanatban erős szorítást éreztem a mellkasomon és köhögve kezdtem a tüdőmbe került víztől megszabadulni. Levegő után kapkodtam, de nem mertem kinyitni a szemem. Az, hogy a levegő és a vér újra áramlott a testemben azt jelentette, hogy életben vagyok.

- Cathrine? Jól érzed magad? – érdeklődött Daniel hangja.

- A-azt hiszem. De meg kellet volna halnom. – megfontolt lassúsággal nyitottam ki a szemem és megpillantottam Őt. – Hogy találtál rám?

- Két barátom mondta, hogy láttak a parton. Úgy gondolták, jobb ha szólnak. De most válaszolj egy kérdésre. – kisimította vizes hajamat az arcomból és egyenesen a szemeimbe bámult. – Mit akartál te a víz alatt ilyen időben?

- Hol vagyunk? – néztem körbe, mikor feltűnt, hogy hallom az eső hangját, de nem érzem a hideg cseppeket.

- A szobámban. Ide hoztak, mert tudták, hogy lesz egy-két kérdésem hozzád. Szóval? Válaszolnál?

- Én… Ezt akartam…- felemelte a kezemet, de az üres volt. Riadtan ültem fel. – Nem. Nem. Nem. Nem! Hol van?! Istenem… - Daniel felállt az ágyról és az asztalához lépett. Felemelt róla egy tárgyat és markába zárta. Leült mellém, szétnyitotta ujjait és a tenyerében ott csillogott az ezüst lánc, rajta a háromnegyedhold alakú medállal, aminek a közepén egy kék kristály ékeskedett.

- Ezt keresed? – nyújtotta felém. Könnyekkel telt meg a szemem, amikor a kezembe fogtam. Olyan nehéznek éreznem, mint egy ólomsúlyt. – Segítsek feltenni? – megráztam a fejem, a kezem az ölembe ejtettem. Képes lettem volna meghalni érte, most mégsem akarom, hogy nálam legyen. – Mi a baj?

- Soha nem leszek olyan, mint a lányok az iskolában. – vallottam be azt, ami már azóta foglalkoztat, mióta itt élünk.

- Pontosan. – helyeselte komoly arccal. – Te sokkal több vagy, mint azok a lányok. Bármit is akartál ma a parton, az felesleges. Bármi is történt is ma a parkolóban, az nem kell, hogy tovább bántson. Biztos vannak olyanok, akik igazán szeretnek téged, olyannak, amilyen vagy. Van értelme élned.

- Nem, nincs. Többé nincs. – ingattam a fejem.

- Ilyet soha ne mondj. Te is tudod, hogy van, aki feltétel nélkül szeret. Mint például… a húgom. Már alig várja, hogy újra lásson. Én pedig szeretném, ha megbocsájtanál, amiért úgy viselkedtem, ahogy. Ígérem, jó barát leszek.

- Én…  - elfelejtettem mit is akartam annyira mondani. Így a szavak helyett inkább csak szorosan megöleltem. – Köszönöm. – szipogtam a vállába. – Mindent, amit ma tettél értem. De mondd csak. Honnan tudták a „barátaid”, hogy a parton vagyok? Honnan ismertek fel?

- Ezt… Majd egyszer elmondom. De most még nem lehet. Ígérem mindent megtudsz, amikor eljön az ideje. De ma még nem lehet. Kérlek ezt értsd meg!

- Ígéred? – engedtem el, hogy lássam az arcát. Bólintott. – Rendben. De nehogy azt hidd, hogy elfelejtem.

- Ezt rögtön gondoltam. Gyere, haza viszlek. – állt fel, engem is magával húzva. – „ A múlt már nincs, a jövő még nincs. Egy valóság: a Jelen.” És ezt ne feledd. Minden sebet begyógyít a idő. A fájdalom enyhül, végül megszűnik.

- Miért mondod ezt? – értetlenkedtem. Olyan sejtelmes mosoly jelent meg az arcán, amit végképp nem értettem. Vajon hallucinálok vagy tényleg megtörténik mindez? – Egyre inkább nem értelek.

        Hangosan felnevetett és kitárta előttem az ajtót.

- Látod, ezt reméltem is. Na gyere.

- Várj! Én érteni akarom.

- Majd ha eljön az ideje. Addig ne is foglalkoztasson ez az egész. Megígértem. – kivezetett a szobájából. Még körülnézni se volt időm. Végig mentünk a folyosón, ami egy lépcsőben végződött. A földszinten minden ajtó be volt csukva. Daniel a szemét forgatva ment el előttük és udvariasan kinyitotta a bejárati ajtót. Ahogy elnéztem az esőfüggönyt, rájöttem, hogy a ruháim szárazak. Végig nézem magamon, de egyik ruhadarabot se ismertem fel.

- Flora felsője, anya nadrágja. – mosolyodott el Daniel. – Nala átöltöztetett, még mielőtt hazaértem volna. Majd egyszer visszacseréljük. Csak nem akarták, hogy megfázz.

- Öhm. Köszönöm nekik is. – mormoltam az orrom alatt. – És Daniel? – fordultam vele szembe, szégyenlősen lehajtva a fejem.

- Igen?

- Amit a múltkor mondtam. Hogy felejts el át jönni estére, most… Öhm. Visszavonnám. Gyere csak amikor akarsz és szívesen leszek továbbra is a tanulótársad. Már ha neked megfelel így… - nem bírtam volna ezt a szemébe mondani. Szégyelltem magam, amiért a múltkor keresetlen szavakat vágtam a fejéhez. Valahogy rendbe kell hoznom, elvégre bebizonyosodott, hogy benne bízok a legjobban. Tekintve, hogy ma megmentette az életemet, bárhogy is tette.

- Szíves örömest elfogadom a felajánlást. – mosolygott rám szélesen. Elérte, amit valószínűleg akart, mert a gyomrom megremegett, a bőröm felforrósodott a pillantása alatt. Vajon miért kell minden pasinak így nézni ránk, nőkre? Ahogy tovább fürkészett, a tekintete megváltozott. Döbbenten vizslatta a nyakamat. Feszülten kaptam a nyakam bal oldalához, amikor rájöttem, mit néz annyira rajtam.

- Gyerekkori baleset. – ezzel nem is hazudtam akkorát. Négy éve történt. Tizenhárom éves voltam , amikor ideköltöztünk és akkor történt. Rögtön a harmadik nap, amikor este a kertben olvastam, a veranda fényénél. – Leestem a hintáról. – tettem hozzá gyorsan.

- Biztos vagy ebben? – nyúlt felém, de elhajoltam érintése elől.

- Igen. Mert képzeld! Én is ott voltam.

- Ez nem épp egy olyan balesethez köthető. Olyan, mint amikor…

- Tudom milyen! – szakítottam félbe fennhangon. – Jól tudom, hogy néz ki, nem kell elmagyarázni. Ha kérhetem, vigyél haza és felejtsük ezt el. Vagy azt akarod, hogy megint haza gyalogoljak? Nem lenne hosszabb a távolság és csak kicsit fáznék meg.

- Jó, rendben. Csak… Nekem is van egy hasonlóm. – feltűrte a pólója alját, egészen az enyémhez csakugyan hasonlító forradás nyomokig. Az oldalára pillantva, szinte lángolni kezdett a nyakam tövében éktelenkedő sebhely. – És én nem estem le a hintáról.

- Veled… mi történt? – kérdeztem szaggatottan.

- Elmondom, ha te is megosztod velem, hogy történt.

- Azt… Nem lehet. Sajnálom, de nem mondhatom el. Inkább felejtsük el. Már nem is annyira érdekel. – hadartam és megindultam kifelé. Még egy perc és megfulladok a rám törő félelemtől. Daniel gyorsan beért és kinyitotta az autót mire én odaérem. Még egy pillanatig egymás szemébe bámultunk, de aztán elfordítottam róla a tekintetem. Nem tudtam elhinni, hogy neki is olyan, mint nekem. És ha tényleg ugyanaz történt velünk? Dehogy! Az nem lehet. De ő neki legalább nem kell minden reggel alapozóval elfednie, mint nekem. Tanultam abból, hogy mi lesz, ha mindenki látja. Elég egy jól irányzott mozdulat, egy véletlen pillantás és már fel is fedtem.

- Nekem alig három éve van meg. – vetette fel csevegő hangon. Várta, hogy én is mondok valamit, de nem ment. A magamnak tett ígéretem megakadályozott a válaszadásban: Soha senkinek nem mondom el mikor és hogyan történt ez velem. Kiestem a hintából rá egy kőre. Ez volt a kitalált sztori. A családomon kívül senki nem tudja az igazságot a történtekről. Jobb ez így. – Látom, tényleg nem fogod elmondani.

- Látom, tényleg nem fogod feladni.

- Jól látod.

- Te is.

        Ezek után egyáltalán nem szólaltunk meg. Én mereven bámultam a műszerfalat, amíg ő az utat fürkészte. Nem mondhattam el neki az igazságot, még ha meg is bízok benne, hogy nem adja tovább másnak. Hiába, a makacsságom határtalan néha. Minden eltelő másodpercben el szerettem volna mondani neki a történteket, de mintha csomót kötöttek volna a nyelvemre. A torkomban növekvő gombóc egyre csak nőtt, megakadályozva bármiféle beszédet. Ha akartam volna se tudtam volna megszólalni. 
        Az eső csendesedni kezdett majd végleg elállt. A szürke felhőréteg lassan vékonyodni látszott, felszakadozott, néhol beengedve a nap egy-két aranysárga sugarát. De a kedvem mégsem jött meg, a csomó a nyelvemen nem engedett, a szavak a torkomra forrtak. Csak néztem az előttem elterülő házsorok állandó képét.

        Amikor a házhoz értünk megláttam a ház előtt parkolni egy tűzvörös BMW –t. Járt az agyam, hogy ki lehet az, aki ilyen korán meglátogat bennünket, de nem akart beugrani. Még nincs vége az utolsó óráknak – amire Daniel egyáltalán nem jár be – és a munkaidő sem járt le. Érdeklődve nézegettem a járgányt miközben kiszálltam az autóból és lassú léptekkel elkezdtem megközelíteni azt. A sötétített ablaküvegek mögött egy női alakot véltem felfedezni, de még így se rémlett fel semmi. Óvatosan be akartam kopogni az ablakon, amikor kinyílt a túloldali ajtó és egy kemény arcú nő szállt ki a volán mögül. Hosszú, barna haját a válla mögé seperte és szembe fordult velem. Természetellenesen zöld szemeit egyenesen az enyéimbe fúrta, ajkait, egyetlen vékony vonallá préselte.

- Ki maga? – kérdeztem – szégyenszemre – elcsukló hangon. Soha nem láttam még a környéken, egy hozzá hasonló nőt sem.

- A nevem Cassie Louray. Azért jöttem, hogy megvédjelek. – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon.

- De hát kitől? – értetlenkedtem tovább.

- Nem kitől, hanem mitől. Én az őrződ vagyok, Chatrine. – a nevem hallatán megborzongtam. Ismer engem, tudja hol lakom és fel is keresett.

- A micsodám? – bukott ki belőlem a következő kérdés. Végképp nem értettem ki ő és mit akar tőlem. Csak azt tudtam, hogy semmit nem tudtam. És ez cseppet sem tetszett nekem.

- A védelmeződ vagyok, amíg csak életben vagy. És egyelőre a saját erődtől kell, hogy megvédjelek. A nyaklánc most nálad van, te vagy az utód, a Leszármazott…

 ***

Tadammm. Ez volt hát a kilencedik. Remélem mindenkinek tetszett.

Van itt néhány új dolog, amit még meg kell mutatnom. Cassie -t és csodaautóját a galériában megtekinthetitek. A részletek között is van egy új, szóval klikk a különálló oldalakra.

Szavazzatok és komizzatok. Sziasztok!