Hát, elkezdődik a visszaszámlálás, még egy fejezet és a meglepetésem után, véget ér az Angyali hívószó c. történetem. Ez volt az első blogom, amit elkezdtem, és nagyon örülök, hogy voltak, akik olvasták, remélem, azért nem ez lesz az utolsó oldalam, ahol találkozunk.
Na de ne haladjunk ennyire előre, egyelőre folytassuk, ahol abbahagytuk.
20. Fejezet
Jó szórakozást hozzá ebben a nagy melegben!
Döbbenten ültem le a fűbe, miközben Elisabeth arca újra elkomorult.
Nem tudtam elhinni, hogy valaki képes ilyet tenni a saját gyermekével, ráadásul
az egyetlennel.
- Miután
megszülettem, úgy gondolta, egy gyerek csak több munkával, és kevesebb
szabadsággal jár. Így hát először megpróbálta megkeresni az apámat, akit végül
nem talált meg… élve. Ez után döntött úgy, hogy gyorsabb és egyszerűbb, ha
eltesz láb alól.
- Csecsemőkorodban
akart végezni veled? – sikkantottam kissé sokkos állapotban. Liz bánatosan
bólintott, leereszkedett elém és folytatta.
- Az igazság az,
hogy óriási szerencsémre ekkor jutott el hozzá a hír, hogy az eddigi
áldozataiért fogják megfosztani varázserejétől. Engem használt fel, hogy időt
nyerhessen. Mivel nem volt se apám se más családtagom, közeli hozzátartozóm,
négy éves koromig kapott haladékot, feltéve, hogy utána önként jelentkezik a
vezetőknél. Mire eljött az idő, temérdek áldozatot és vétséget halmozott fel
maga mögött, valamint ezzel együtt hatalmas erőre tett szert. Luna maga akart
engem felnevelni, hogy megvédjen anyám bosszújától és haragjától. Ezt csak
azért nem tehette meg, mert én az Ő vére vagyok, ki tudja mi mást örököltem
tőle a varázson kívül.
- Ezért tartott
szemmel téged is Luna?
- Igen. Anya
megkísérelt újra végezni velem, mielőtt az őrzőkre támadt volna, de a Vértörvény alapján, nem végezhetett
velem saját kezűleg.
- Vértörvény?
- Ez születésem
után másfél évvel köttetett meg, miszerint a varázs generációról generációra
száll és öröklődik, a saját vérét pedig senki nem bántalmazhatja sem saját
kezűleg, sem megbízás alapján. Így szűntek meg Aylaban és a Világban a
bérgyilkosok, akik haláluk után a végtelenbe kerültek.
- És most? Miért
hallgattál rá az elején, ha tudtad, amit most is elmondtál?
- Én nem tudtam
semmiről. Van egy jósnő, vagyis varázslónő, aki felkeresett pár napja, hogy
megtudja, igaz –e a hír, miszerint anyámat segítem kijutni börtönéből. Ő mondta
el a történetem, ő mutatta meg, ki is volt valójában az, akit ma az anyámnak
nevezek. Mivel már semmi ereje nincs, ha kijut a Végtelenből, könnyen
elvégezheti azt, amit már rég meg akart tenni velem. Ha ki jut, többé nem lesz
szüksége rám.
- Hé, hé! –
nyúltam érte, mikor újra zokogásban tört ki és szorosan magamhoz öleltem. –
Nincs semmi baj, édesem! Itt vagyok neked, ha szükséged van rám, mindig itt
vagyok, ha kellek.
- Nem akarom, hogy
kijusson onnét! Élni akarok! – sírta a vállamba.
- Sssh. Minden
rendben – megnyugtatóan simogatni kezdtem remegő karját.
Pár perc múlva valaki felrántott a földről, hátra fogva kezeimet,
amikkel eddig barátnőmet öleltem. Időbe telt, mikre kitisztult a fejem és
tisztán láttam, hogy aki lefogott, az őrzőm, Cassie, míg másik vigyázóm, Isis,
Elisabethet szorítja egy fához. Nem kellett sokáig keresnem, hamarosan
látótávolságon belül került Daniel és az egész farkas falka. Daniel sötétvörös
auráját látva elfogott a rettegés. Miért van itt ennyi mindenki? Isis bal
kezével továbbra is tartotta Lizt, míg jobbjával a nadrágjára erősített tokból
egy kést húzott elő. Rángatni kezdtem a karom, de Cassie nem engedett.
- Eressz el! –
sziszegtem neki hátra, ám nem voltam valami megható. – Na, jó – ellazítottam a
csuklóm, mire az ő szorítása is enyhült. Ezt kihasználva előre rántottam a
kezem és hirtelen hátra lendítve a könyökömmel találtam el. Fájdalmas
kiáltására mindenki felém fordult, de nekem most csak egy célom volt.
Megszerezni a tőrt, hogy senkinek se essen bántódása. Minél jobban
koncentráltam, annál inkább éreztem a markolatot az ujjaim között. Isis
csodálkozva szemlélte, hogy a tőr egyik percről a másikra eltűnik. Volt, nincs.
- Aki csak
egyetlen ujjal is hozzá mer érni, velem kell, szembe nézzen – emeltem fel a
kezem, benne a keresett fegyverrel. – Engedd el őt szépen, Isis! – kértem
közelebb sétálva hozzájuk. Daniel volt ez egyetlen farkas, aki emberként jelent
meg és ő sem volt elragadtatva különszámomtól. – Liz? Minden rendben? –
kérdeztem a felém szaladó lányt. Zokogva bólintott, reszkető kezeivel az enyém
után nyúlt, de mielőtt elérhetett volna, Cassie elkapta az ujjait. – Engedd el!
– kértem teljesen nyugodtan.
- Nem vagy
normális – törölte meg vérző száját. Nem akartam neki sérülést okozni, de ő
provokálta ki. – Ez a lány rád vadászik.
- Tévedsz. Az
anyja vadászik rám. És mellesleg rá is – böktem az ujjammal a lány felé.
- Kicsim, ebből
inkább maradj ki – szólalt meg Daniel is.
- Nem! Ti
maradjatok ki belőle! Azon vagytok, hogy minden erőtökkel távol tartsátok tőlem
ezt a lányt, pedig semmit nem ártott nekem. Egyszer kicsit elvetette a sulykot,
de szerintem csak én tudom, hogy miért. Szóval, Cassie, engedd el a kezét!
- Nem.
- Te akartad –
vontam vállat, megragadtam barátnőmet fogó csuklóját, összeszedtem minden
erőmet és fokozatosan fontam erősebbre és szorosabbra rajta az ujjaimat. Ezt
még Isis tanította, hogy megvédhessem magam. Éles sikoltás szelte át a levegőt,
Cassie ujjai kiegyenesedtek és a földre rogyott. – Én szóltam – hajoltam
közelebb hozzá, mélyen a szemeibe nézve. Daniel a védelmezőm segítségére kelve
lefeszegette a róla az ujjaimat és jó pár percig lefogva tartott még. – Kérlek
szépen, eressz el!
- Ígérd meg, hogy
nem bántasz senkit!
- Ígérd meg, hogy
nem bántjátok Elisabethet!
- Rendben –
fogadta.
- Rendben –
válaszoltam én is. Ahogy elengedett, szemeivel megkereste az enyémeket, hogy
válasz kapjon ki nem mondott kérdéseire. – Haza viszem – közöltem nemes
egyszerűséggel. – Ha valaki bántani meri, eltöröm a kezeit.
- Köszönöm –
suttogta Elisabeth, belém kapaszkodva.
Főztem két bögre teát, amíg Liz
letusolt. Kiültünk a nappaliba, ahol plédbe bugyoláltam és kezébe adtam a
gőzölgő italt. Hangulata épp olyan ködös volt, mint a tekintete a történtek
miatt. Soha nem hitte volna, hogy Isis valaha arra készül majd, hogy megtámadja
őt.
- Jobban vagy? –
kérdeztem kedveskedve.
- Meg leszek. Isis
tényleg használta volna? – nézett az asztalon heverő késre.
- Nem hiszem. Csak
meg akarta mutatni, ki irányít. Soha nem bántana ténylegesen, ezt te is tudod –
simogattam meg hófehér kezét.
- Két éve nem voltam
ebben a házban. Amikor utoljára bejöttem, a nagyid tele tömött csokis sütivel –
kuncogott fel. Igen. Nagymama mindenkiről gondoskodni akart, főleg a
barátaimról. Ha túl soványnak találta őket, adott nekik egy tálca házi
készítésű sütit. Liz mindig jóllakva távozott innen, erre tisztán emlékszem. –
Tényleg a tiéd?
- Igen. Pár napja
kezdtem átpakolni a holmim. Képek, könyvek, ruhák. De soha nem fogom teljesen
magaménak tekinteni. Az jön ide, aki csak szeretne.
Végszóra csengettek. Liz riadtan
rezzent össze.
- Semmi gond, csak
Daniel az. Magyarázattal tartozunk neki – felálltam, hogy ajtót nyissak. Daniel
még mindig nem volt valami fényes kedvében, nem tetszett neki, hogy elküldtem
őket a háztól, mikor megérkeztünk. Őt főként csak megkértem, hogy higgadjon le
egy picit, mire még jobban felkapta a vizet.
- Szia! –
köszöntem neki mosolyogva.
- Hol van? –
bentebb akart jönni, de a küszöbön nem jutott át. Szóval mégsem baráti
szándékkal jött ide. – Ez meg mi? – tenyerét a láthatatlan burokra nyomta, amit
nem rég vontam a ház köré, hogy Lizt védjem.
- Nem juthat be
olyan a házba, aki ártó szándékkal érkezett, és úgy tűnik, ebbe te is
beletartozol. Kérlek, Daniel! Hallgass végig! Nem akar bántani engem, senkit
nem akar bántani. Menekülni szeretne az anyja elől és én segíteni fogok neki,
ha tetszik, ha nem – eldöntöttem, mit akarok, és elég nehéz lett volna
megingatni az állításomat.
Mélyen a szemembe nézve átlépte a
küszöböt, és becsukta maga után az ajtót. Hálásan öleltem magamhoz, de nem
kaptam viszonzást. Lassan kezdtem azt hinni, bennem nem bízik igazából.
- Most pedig
valaki mondja el nekem, hogy mi történt ma délelőtt – követelte a nappali felé
pillantva. Haboztam. Féltem, ha most beviszem hozzá, azzal csak olajat öntök a
tűzre. Viszont, ha nem magyarázom el neki a történteket, továbbra is
megpróbálja eltűntetni a barátnőmet.
- Várj meg itt! –
besiettem Elisabethez, aki még mindig a kanapé sarkába húzódva meredt maga elé.
– Liz? Minden rendben? – mereven bólintott. – Menj fel a szobádba és aludd ki
magad, rendben?
- És te?
- Beszélek
Daniellel – gyengéden megöleltem, elkísértem a lépcsőig, ahonnan visszafordultam
szerelmemhez. Feszült tartással bámult a lány után, miközben én próbáltam
rávenni, hogy öleljen meg végre. – Ha rám haragszol, legalább mondd el, kérlek!
– hagytam fel a próbálkozással, hogy teljes figyelmét magamra vonjam. Értetlen
arccal bámult rám, mintha nem lennék eszemnél.
- Nem haragszom
rád – simogatta meg az arcom. – Csak féltelek téged. Az igazat megvallva
megleptél a kis akcióddal, fogalmam sem volt, hogy képes vagy ilyesmikre is.
Cassie még mindig alig érzi a kézfejét, ha jól emlékszem, mind az öt ujjad
nyoma megmaradt a csuklóján. És a szája… - elégedetten sóhajtva ölelt magához.
Valójában nem csak neki volt meglepetés, én magam sem tudom, hogy csináltam
azt, amit. Isis tanított egy két fogást, de eddig egyszer sem használtam senkin.
- Pánikba estem,
amikor megláttam Isisnél azt a tőrt. Ti mind azért jöttetek akkor oda, hogy
végezzetek vele, mert csak ő lenne képes kihozni az anyját. Feltételeztétek,
hogy erre bármikor képes is lenne, de ez tévedés.
Miután mindent, amit tudtam, elmondtam
neki, végre elhitte, hogy nem vagyok veszélyben, annál inkább Elisabeth. Ha nem
hozza ki a Végtelenből azt a nőt, hamarosan sokan kezdenek kutatni utána, hogy
rá vegyék, csinálja meg. Sokáig tartott, de sikerült meggyőznöm, hogy ezt
tudassa a falkájával, míg én beszélek az őrzőkkel, utána pedig itt találkozunk
együtt a többiekkel.
- Vigyázzatok
magatokra – kérte komolyan, mielőtt elment volna. Szívesebben mondtam volna,
hogy maradjon itt és védjen meg ő, de egy egyszerű igennel kellett válaszolnom,
hogy végezhessük a dolgunk. – Szeretlek.
- Én is szeretlek.
Siess vissza hozzám! – csókoltam meg még egyszer, majd hagytam elmenni. Végül
is, nem volt más választásom. Tudtam, hogy ezután egyetlen egy nyugodt percem
sem lesz, de ha nem lehetek vele legalább egy órát, az mindennél rosszabb.
Sokáig kellett győzködnöm magam, hogy hívjam ide a két vigyázómat, majd további
töprengés után, Oliviát is riasztottam. Nem tudhatom, mi fog kisülni belőle, de
ha esetleg valaki nekem akarna ugrani, majd ő helyre rázza.
Besötétedett, mire mindenki
megérkezett. Óriási meglepetésemre, még Siobhan is hajlandó volt eljönni. Nem
voltam benne biztos, hogy örülnöm kellene, vagy sem, de minden esetre bíztam
benne, hogy nem lesz belőle baj. Daniel magabiztosnak tűnt, elvégre minden
farkasnak azt kell tennie, amit ő parancsol. Így nekem is lenne elég
önbizalmam.
- Szóval, mint
mindenki tudja már, azért hívtalak ide benneteket, mert rá kell jönnünk, hogyan
védjük meg Elisabethet, ugyanis nagyon úgy tűnik, egy-két teremtménynek szüksége
van a börtönbe zárt, Evangeline Candle –re. Remélem, tisztában vagytok azzal,
hogy ő az egyetlen, aki képes lett volna megszakítani a vérvonalamat. Ha ez
mégis bekövetkezne a közeljövőben, az egyensúly felborul és elszabadul a pokol.
- És hogy képzelted
azt a bizonyos - Mentsük meg a gonosz
fővezér lányát! – tervet? Hmm? – kérdezte Cassie. Siobhan elégedett
pillantással mért végig rajta. Persze. Megtalálta a hozzá leghasonlóbb embert a
Földön.
- Van egy nő, aki
talán segíthet.
- Talán? –
kérdezte a szőke lány, felválta újonnan szerzett lelki társát.
- Igen, talán. Nem
ismerem, nem tudom, hol keressem, csak a nevében vagyok biztos.
- Egy név alapján
akarsz megtalálni valakit, akiről azt sem tudod kicsoda? – folytatta a
szurkálódást Siobhan.
- Mond neked az a
név valamit, hogy Leandra? – léptem hozzá közelebb. Rémület futott át az arcán,
elértem, amit szerettem volna, végre benne akadt a szó. – Így van. Leandra.
Van, aki nem ismeri őt? – néztem körbe. Senki nem mert szólni, még Cassie sem,
pedig eddig nagyon nem tetszett neki a tervem. Sandra volt az egyetlen, aki nem
tudta, kiről beszélek. Olivia volt oly kedves és helyettem kezdett bele az
ismertetésbe.
- Leandra egy
legendás boszorkány. Senki sem tudja, hol keresse, senki nem lépett vele eddig
kapcsolatba, csak akkor látták, ha a káosz a csúcsára ért és nem volt mit
tenni. Ő nem jön kérésre, nem válaszol hívásra, akkor érkezik, ha szükség van
rá. Egyetlen ember volt a világon, aki megtalálta őt, az pedig Cathrine
nagymamája. Leandra készítette az angyalok és őrzők nyakláncát, épp úgy, mint
ezt itt – mutatott a nyakamra. Mindenki feszült figyelemmel hallgatta szavait.
– Egyik világban sem létezik olyan lény, aki megmenekült volna Leandra
bosszújától, mikor Evangeline rátámadt. Aki segítette a nőt, mind meghalt, vagy
a Végtelenbe lett száműzve. Leandra évezredek óta él a Földön, de nincs olyan,
aki látta volna, vagy tudná, hol telepedett le. Az egyetlen boszorkány, akit
Luna és a többi ősi angyal soha nem követett. Következmények nélkül gyakorolhatja
a mágiát, mert… - mélyen elhallgatott, beharapta ajkát és rám emelte arany
szemeit. -… ő is Hope.
- Micsoda? –
meredtem vissza rá. Ezt még én sem tudtam, de úgy tűnik, a többiek sem.
Hirtelen mégis úgy éreztem, semmit sem tudok Leandráról.
- Az első angyal ő
volt. Mondhatni minden angyal az ő leszármazottja, mert teremtett magához
hasonló erővel bíró lényeket, angyalokat és farkasokat… őrzőket és
boszorkányokat, de te az ő vére vagy, A
Leszármazott. A nagyid ezért találta meg. Mert haldokolt és a vérvonal nem
halhat ki. Ezért van minden. Az erőfelvétel, az összes tudás, a védelem. Neked
van a legnagyobb védelmed a világon.
- Leandra az ősöm?
- A legelső Hope –
magyarázta. Elhátráltam egy székig, leereszkedtem rá és megráztam a fejem. –
Most te vagy az, akinek fel kell kutatnia őt. Te vagy az egyetlen, akinek
sikerülhet, de az életedbe is kerülhet. Vagy hagyod, hogy Elisabeth átengedje
ide az édesanyját, és akkor ő maga jön el. De akkor már késő lesz a
barátnődnek. Te döntesz.
- Vagy megtalálom
az életem árán is, vagy hagyom meghalni a barátnőmet?
- Igen.
- Cathrine, most
te vagy a legfontosabb – szólalt meg Isis. Daniel helyeselőn bólintott. Ha
hagynám magam, akkor soha nem tudnék megbocsájtani magamnak. Eldöntöttem, mit
teszek, ezúttal biztos voltam benne, hogy mégis az a helyes, ha hagyom magam
legyőzni, és ellent mondok az ép eszemnek és érzéseimnek.
- Megkeresem
Leandrát – böktem ki.
Feje tetejére állt a szoba. Mindenki engem támadott és a végén már nem
is ellenem szólt a veszekedés. Isis engem tromfolt le, Daniel a védelmemre
kelt, mire Cassienek és Siobhannak sem kellett több, megvédték az első épeszű
embert, aki engem támadott. Olivia megpróbált Daniel mellé állni, a farkasok
meg sorsot húztak, hogy ki próbálja meg leállítani az alfájukat. Végül valaki
más törte meg a veszekedést. Hirtelen mindenki elnémult. Járt a szájuk,
beszéltek, de hang nélkül. Elisabeth felemelt karokkal állt a nappali
legtávolabbi sarkában, a nagy felfordulás közepette észre sem vettem, mikor
jött be.
- Legyetek
szívesek, ne veszekedjetek! Szétrobban a fejem – mindenki a lányra kapta a
fejét és végre feltűnt, hogy senkinek sincs hangja. Liz rám nézett a többiek
felett és elmosolyodott. – Kedves, hogy megpróbálsz védeni, de van egy sokkal
nagyobb problémátok is, mint megtalálni Leandrát. Most pedig, beszélhettek –
leeresztette kezeit, ám senki nem szólalt meg.
- Miféle nagyobb
baj? – kérdeztem meg én. Most mindenki felém fordult, hogy maradjak inkább
csendben, majd vissza, mikor Elisabeth beszélni kezdett.
- Anyám talált más
megoldást arra, hogy kijusson, és azt hiszem sikerülni is fog neki. Úgy érzem,
egyre közelebb kerül a mi világunkhoz. Ha pedig kijut onnan, pillanatok alatt
visszaszerzi az erejét. Viszont szüksége van rám ahhoz, hogy Aylaba jusson.
Vagyis, nem csak rám – jelentőség teljesen pillantott rám. Daniel olyan
hirtelen fordult hozzám, hogy ijedtemben ugrottam egyet. Megragadta a kezem,
felemelt a székről, amin ültem és elindult velem az emeletre. Benyitott az első
szobába, ami nyitva volt és ránk zárta az ajtót.
- Mi bajod van? –
kérdeztem, mikor lábra állított.
- Nem. Neked mi
bajod van? Észrevetted, hogy jelen pillanatban te vagy az egyetlen, aki
Evangeline és az ő hatalma útjában állsz és még csak nem is tűnsz rémültnek?!
Sőt, meg akarod keresni Leandrát, aki mellesleg ki tudja, hol tartózkodik most!
– egyre fentebb és fentebb emelt hangját, ami nekem egyáltalán nem tetszett.
- Kiabálsz velem –
jegyeztem meg félre nézve. Két keze közé fogta az arcom, és maga felé
fordította a fejem, hogy ne tudjak elfordulni.
- A halálba
rohansz és csodálkozol, hogy kiabálok?! – nézett nagyon komolyan a szemembe. –
Normális vagy, Cathrine?! Szeretlek, és nem fogom engedni, hogy elhagyd ezt a
szobát!
- És hogy akarsz
megállítani, hmm? Fogod a kezem, vagy állandó felügyelet alatt tartasz?
Szerinted nem fogok tudni elmenni innen? Tévedsz, ha azt gondolod, hogy
tétlenül ülök és nézem, ahogy a legjobb barátnőmmel a saját anyja végez, mikor
megállíthatnám. Te is tudod, mire vagyok képes, még ha nem is tanultam eleget. Az
egyetlen dolog, ami jelenleg számít nekem, az Elisabeth biztonsága.
- Szóval nekem
nincs is beleszólásom? Gondoltál rám? Arra, hogy mit fogok tenni, ha
elveszítelek? Megfordult a fejedben az a gondolat, hogy képes lennék magammal
is végezni, ha soha többé nem láthatlak?! Fogadni mernék, hogy azt hitted, én
fogom tétlenül nézni, ahogy a halált kergetve próbálod menteni a lehetetlent!
- Daniel, fejezd
be! – kiabáltam rá. Lefeszegettem magamról az ujjait és távolabb léptem tőle. –
Elegem van ebből! Fogd már fel végre, hogy nekem kell védenem téged és nem
fordítva! Te… Egyszerűen hagyd, hogy azok védjenek, akiknek kell, és csak állj
ki mellettem, ha szükségem van rá. Mert másként ez nem fog működni.
- Micsoda?
- Daniel,
szeretlek, de nem bírnám, ki, ha miattam esne bántódásod. Kérlek, nagyon
kérlek, ne akarj megvédeni minden áron, és akkor minden rendben lesz! Könyörgöm
neked, hagyd, hogy tegyem, amit kell! – pár percig hallgatott, majd megrázta a
fejét.
- Nem. Nem
engedem, hogy a vesztedbe rohanj.
- Jó. Akkor megyek
nélküled – megkerültem, kiszaladtam a folyosóra, ki egyenesen a házból az
utcára, ahol meg sem állva futottam valamerre, ahol talán egyedül lehetek.
Daniel bízott abban, hogy meghátrálok, ha magabiztosabbnak tűnik, de ebben
nagyot tévedett. Nem hagyom, hogy bárkinek, bármi baja essen miattam, mert
tudom, hogy képes vagyok megállítani Evangeline hatalomra jutását. Nélkülem nem
mehet Aylaba, én viszont hamarabb jövök rá, mivel állíthatom meg, mint ahogy ő
megtalálna engem. Viszont ehhez rá kell jönnöm, hol keressem Leandrát. Ha ő meg
van, nincs akadály.
- Cathrine?!
Cathrine! Várj! – levegő után kapkodva változtattam irány és egyenesen a part
felé eredtem. Az erdőben nem ismerem magam ki olyan jól, mint ő, de talán
nyerhetek egy ki előnyt. A következő pillanatban ismerős arc jelent meg
előttem, de már késő volt megállni. Teljes erőmből neki csapódtam Alan
mellkasának, a lendületem még arra is elég volt, hogy mindketten a földön
kössünk ki.
- Meg vagy! –
szorított magához, próbáltam szabadulni az erős karok közül, de azok
vasbilincsekként tartottak kordában. Csak egyféleképpen menekülhettem volna, de
képtelen voltam bántani őt. – Nyugi, kislány, nem harapok – nevetett, miközben
könnyedén talpra szökkent velem. Nala és Lucas a semmiből termett mellettünk és
nem sokára Danielt is látni véltem közeledni a fák között.
- Add át! –
követelt magának szerelmem, miközben fájdalmas arckifejezését próbálta helyre
tenni. – Semmi baj! – ölelt magához. – Mi visszamegyünk, ti pedig tartsátok
szemmel a környéket. Hol vannak a többiek?
- A másik irányba
indultak el. Cassie szemmel tartja őket, nekünk itt van Olivia. Isis veletek
marad, Elisabeth pedig… Nem nagyon akarózik neki elhagyni a házat, szóval vele
nem lesz baj. Ha valami van, értesítünk.
Nem értettem, miért kellett minél
hamarabb haza mennem. Daniel egész úton nem szólt hozzám, és miután
megérkeztünk, felkísért a szobámba, bezárta rám az ajtót és magamra hagyott.
Nem mintha ezzel bármit is megakadályozott volna. Csak egy percembe került
lejutni a konyhába, hogy megkeressem a lányokat, akik állítólag itt voltak
valahol. Néhány koszos tányéron és Isis táskáján kívül semmi különösbe nem
botlottam bele. Már épp indultam volna vissza, mikor valaki elkapott hátulról.
Ijedten rezzentem össze, pedig csak Daniel ölelt magához.
- Tudtam, hogy nem
maradsz a szobádban. Reméltem, hogy szót fogadsz, de úgy tűnik, ma nagyon is
önfejű vagy – tett megállapítást viccelődve. – Evangeline… Liz szerint kijutott
és már megtette az első lépést.
- Tessék?
- Megölt egy
őrzőt. Ennyi pedig éppen elegendő, hogy megtalálja a lányát. Csak rá kell
hangolódnia az erejére. Elég, ha egy picit is használja, nem kell nagy
varázslat ahhoz, hogy letapogathassa az erő forrását. Isis megpróbálja
eljuttatni Aylaba, hogy ne találjon rá egy könnyen, utána pedig gondoskodunk
róla, hogy te is biztonságban légy.
- Vagyis? – fordultam
meg az ölelésben. Már lehiggadtam annyira, hogy normálisan megtárgyaljam vele,
mik a terveim a jövőre nézve.
- Te is elmész
innen szépen – csak öt szó volt, mégis akkora sebet ejtett rajtam, hogy azt
hittem, menten összeesek.
- Mi? Azt akarod
mondani, hogy csak úgy hagyjalak itt?
- Igen, azt –
bólintott. – De nem most. Most még az enyém vagy, és az is maradsz örökre. Nem
lesz semmi gond, amíg szeretjük egymást. Mert szeretlek.
- Tudom. Mert én
is szeretlek – olyan szenvedéllyel csókolt meg, hogy kis híján, a padlón
végeztük. Szerencsére időben kapcsoltam, és a következő pillanatban már az
ágyamra dobált párnáim között merültünk el. Daniel jót mulatva a gyorsaságomon,
átfordította a helyzetünket, így megint ő került felülre, bármennyire próbáltam
ellenkezni vele. – Ma még a tiéd vagyok?
- És holnap is,
meg azután is, ha szeretnéd. A te
döntésed, nem az enyém – szájával a nyakamra vándorolt, majd pár perc múlva
visszatért az arcom felfedezéséhez.
- Az enyém? –
értetlenkedtem tovább.
- Csak a tiéd…
Örökkévalóságnak tűnő pillanatig
ültem egymagam a nagyi háza mögötti padon. Csak néztem az eget, nem
gondolkodtam, igyekeztem kizárni a külvilágot. Olyan életet akartam élni,
amiben nincsenek természetfeletti adottságok, vagy lények, csak én, egy átlagos
lány, megszokott élettel és egy átlagos, a maga módján különleges szerelemmel.
Ha mindent ilyen könnyen meg lehetne kapni, azt hiszem, nem lenne szükség
álmokra és vágyakra. Igaz, nem nagy kérés, hogy legyek újra normális,
kezdődjön, az egész előröl, de mégis, ha nem lennék az, ami, nem ismerném
életem szerelmét sem.
- Tudod, épp ezért
nem lehet megkapni mindent, amire csak vágysz – az ismeretlen női hangra
felpattantam. – Ne aggódj, nem én vagyok Evangeline – mosolyodott el bájosan.
Kék szemei szinte világítottak ébenfekete haja alól, krétafehér bőrén izzani
látszott élénkvörös ajka. Nyakában egy bőrszíjon smaragd medál csillogott. –
Örülök, hogy megismerhetlek.
- Ki vagy te?
- Van, aki
megtalálni akar, hogy eltüntessen, de van, aki csak megkeresni szeretne, hogy
segítséget kérjen. Nem vagyok sem egy szent, sem egy elítélendő alak. Nincsenek
sokan, akik képesek kapcsolatba lépni velem. De te, az én vérem vagy. Szükséged
van rám, itt vagyok.
- Leandra –
suttogtam elképedten. Nem épp ilyennek képzeltem el. Sokkal inkább idősnek és
rigolyásnak, egy babonás nagymama figurának.
- Luna sem épp
fiatal, mégis annak látod, nemde?
- Te hallod, amire
gondolok?
- A fejedben
vagyunk. Itt mindent megtudok, amire szükségem van. A nagymamád is így talált
rám.
- Álmodok?
- Valahogy úgy. Te
alakítod az álmaidat, de ebbe most nekem is van beleszólásom, tekintve, hogy
hozzád kapcsolódtam. De most ne erről beszéljünk, lányom. Valami sokkal
fontosabb dolog miatt vagyok itt. Szükséged van válaszokra, amiket tőlem
megkaphatsz. Kezdjünk hát bele, az időnk véges – leült a padra, ami egyik
pillanatról a másikra kanapévá változott. Biztos voltam benne, hogy nem én
csináltam, de nem tettem szóvá.
- Evangeline
kijutott?
- Igen.
- Hogyan
állíthatom meg? Mivel?
- Ez nem olyan
egyszerű, édesem. Ahhoz meg kell halnod. De ezt te is tudtad. Csak épp annyira
elzárkóztál ettől a lehetőségtől, hogy az agyad máshová raktározta le, nem
hozta elő, mikor szükség lett volna rá.
- De akkor, hogyan
védem meg a barátaimat? A szeretteimet?
- Ne értsd
rosszul, de a világnak megváltásra van szüksége. És az a te halálod. Máshogy
nem tudod megállítani Evangelinet. Még
nincs akkora erőd.
- De neked…
- Nem. Ez a te
sorsod Cathrine – szakított félbe.
- De ha én… Akkor
megszűnik a vérvonal.
- Megint csak nem.
Van valaki, akinek még lehet lánya – szemeim előtt megjelent a bátyám arca.
Igaz, nem én vagyok az utolsó Hope a világon. – Akkor is lesznek még őrzők és
alakváltók. Ki tudja, talán neki már könnyebb lesz, ha megszabadítod a világot
a gonosztól.
- És mi lesz… -
csak egy emberre tudtam gondolni, aki nem bírná elviselni, ha meghalnék. Nehéz
lenne mindenkinek, de Ő a gondolattal sem képes szembe nézni, hogy mi lesz, ha
én már nem leszek neki.
- Szerintem tudod,
hogy mit kell tenned, hogy megvédd a sebektől. Csupán kérdd!
- És utána? Hogyan
lesz tovább? Mi történik, ha én… elmegyek?
Evangeline… ő gondolom nem fog eltűnni egyszer, s mindenkorra.
- De. Miután te elmész, lesz EGY ember, aki megállíthatja. És ő ezzel tisztában van.
- Akkor nekem csak
ennyi a dolgom? Hogy meghalok? Ezért éltem át annyi mindent? Hogy egyszerűen
feladjam? Ennek semmi értelme nincs. Ebben semmi jó nincs.
- Tudom. De hidd
el, a legtisztább dolog az a megadás, az önfeláldozás. Nem kell hősies halál,
hogy mindenki emlékezzen rád, ismerje a neved. Elég egy tett, egy szó, egy
érzés. Te vagy a legeslegtisztább angyal, aki valaha létezett. A lelked, a
fejed, mindened tiszta, és ép. Soha ne feledd, hogy az egyetlen előnyöd
mindenek és mindenki felett. Mindig lesz egy gonosz lélek, de a jóság örökké
győz.
- Köszönöm.
- Én köszönöm.
Hogy bízol bennem és olyat tettél, amilyet eddig soha senki. Te vagy az első,
aki tökéletes egyensúlyt tart a világok, és a benne élő lények között. Daniel a
legszerencsésebb, én pedig a legbüszkébb. Sok szerencsét. Tudom, hogy helyesen
fogsz dönteni – felállt mellőlem. Hosszú, vörös ruháját megigazította, fekete
haját a válla mögé simította, meggypiros ajkait kedves mosolyra húzta. Fiatalos
lendülettel elindult egy ajtóhoz, ami a semmiből került elő, kinyitotta és még
egyszer utoljára hátranézett rám. Szemei egy hosszú pillanatig fogvatartottak,
majd átlépett a küszöbön és az ajtó becsukódott mögötte.
Levegőért kapva ültem fel az ágyon.
Tényleg csak álmodtam volna? Ujjaimmal tapogatóztam magam mellett Danielt
keresve, de helyette valami aprót és hideget érintettek az ujjaim.
Felkapcsoltam az éjjeli lámpát és tekintetem kezem alatt pihenő nyakékre esett.
A smaragd medál, ami Leandra nyakában függött. Gyorsan felöltöztem, zsebre
tettem a nyakláncot, és kiléptem a folyosóra épp, amikor Daniel be akart jönni.
Mosolyogva csókolt szájon, de nekem most másra kellett koncentrálnom.
- Ne haragudj, van
egy kis dolgom – hadartam, de továbbra sem engedett.
- Nem bír ki tíz
percet? – kérdezte kisfiús mosolyával.
- Most nem. De
sietek vissza – ígértem. – Szeretlek.
- Én is.
Isist először a szobájában kerestem,
majd mikor ott nem találtam, a kertbe indultam. Azon a padon ücsörgött, ahol én
az álmomban. Tudtam, hogy mit szeretnék, csak azt nem tudtam, hogyan
kérdezhetném meg. Érdeklődve várta, mit lépek. Leandra azt mondta, tudja, hogy
helyesen döntök. Ha erre gondolt, remélem igaza volt. Mert ha mégsem, nem
tudom, mit tehetnék.
- Meg kell
tanítanod valamire!
1 megjegyzés:
Szia "Rosmine"!
Örülök és egy kicsit sajnálom is, hogy közeledik a vége a történetnek. Az "elsőszülöttet mindíg nagyon nehéz elengedni! De kell, hogy minden és mindenki a saját életét élje...
Még akkor is ha ez nehéz. A történeted lehet, hogy kevesen olvasták, de akik ezt megtették, hidd el emlékezni fognak rá. És különben is jöhet a következő, tudom, hogy van még egy-két kósza gondolat a fejedben! Kívánom, hogy legyél sikeres és sok olvasót varázsolj el még rajtam kívül.
Megjegyzés küldése